Sajátos nevelési igényű, mondják, ezért kell külön osztályba járnia. Oda, ahol mindenkinek „véletlenül” pont olyan színű a bőre, mint az övé. A szülei jó esetben közmunkások, éhbérért végeznek jellemzően értelmetlen, már a huszadik században sem kétkezi robottal, hanem gépekkel és/vagy szakemberekkel végzett munkát. A bátyját talán naponta büntetik meg a rendőrök, mert például nem a zebrán ment át az úton (az egész faluban nincs zebra). Vagy a verőfényes júliusi délutánon nem látták elég erősnek a biciklin a lámpa fényét. A nővérét mondjuk azért bírságolták meg, mert a babakocsit az úttest szélén tolta négy és fél méteren keresztül – pont ilyen hosszú volt az az autó, ami felparkolt a járdára, és csak az úttesten lehetett kikerülni.
Ötezer, tízezer, ötvenezer. Ha nem tudja kifizetni, le is ülheti. 14 évesen funkcionális analfabétaként kerül ki az iskolából, felnőve a szüleivel együtt áll sorba a közmunkáért, hátha. Ha az önkormányzat úgy dönt (mert kell a hely az új stadion parkolóinak, vagy mert a kampány során cigányellenességben versenyeznek a jelöltek), akkor a jövő hónapban már nincs hol laknia. Az állás pont betelt, a buli pont ma este meghívásos. Betegebben él, korábban hal.
Nos, ezek a változtatható tényezők. Nem ezekről akarok most beszélni. Egy agilis és empatikus polgármester, egy, a szakmáját egyúttal hivatásként is kezelő pedagógus, egy lelkiismeretes háziorvos, egy összetartó települési közösség nem mindent, de sokat képes ezekből ellensúlyozni. Még ma is, a romló körülmények között – és pláne lehetne rajtuk változtatni egy másik kormány megfelelő döntéseivel.
Nem ezekről akarok beszélni, hanem arról, hogy tegyen bármit, legyen bármilyen mélyen vagy akár bármilyen szerencsés helyzetben, akkor is cigány marad. Ha megfeszül, ha a fene fenét eszik is, marad. Cigánynak született, cigányként kell élnie, cigányként kellene érvényesülnie. Cigány, amikor belép az ajtón, cigány, amikor ránéz a munkaközvetítő, cigány szülei állnak az évnyitón, cigány a szórakozóhelyen, cigány a villamoson. A cigányozás legszemetebb része az, hogy olyan tulajdonsága miatt gyűlölik, ami bölcsőtől a sírig adottság. Nem ő kérte, nem ő döntötte el, és nem is tudja megváltoztatni. Nem tud nem cigány lenni. Én pedig bele se tudok gondolni, milyen lehet az, amikor a születésedkor kapsz egy levehetetlen hátizsákot, amibe rasszista szemétládák naponta raknak bele újabb és újabb téglákat, majd gúnyosan rikoltoznak, hogy fussál, fussál, miért maradsz le…
Nekem „szerencsés színem” van, ahogy Novák Elődnek meg a rasszista kommentelőknek is. Nem a mi dicsőségünk, nem a mi teljesítményünk a világosabb bőrszín. Tévedés, hogy önmagában ezért bármiféle jutalom vagy előjog járna nekünk – vagy büntetés, hátrány azoknak, akik nem ilyennek születtek. Egy ország mindig akkor volt igazán szar hely, akkor szűnt meg az együtt élők közösségének lenni, akkor kezdte el darabokra tépni a jövőjét, amikor ezt másképp gondolták. Ezt kéne megérteni.