"Szép zöld a tájék, vigasztalás, gondolom, mindenkinek, akinek egy kis szív van a szívében. Egy-egy szilfa, kőris áll a mezőbe, két szép fehér nyírfa meg úgy áll egész közel egymáshoz, mint két elegáns hölgy, ha találkoztak, és megállanak pletykálni. Hátul messzire a jegenyék merednek egy sorban; díszszemlére állanak, a szemlét a teremtő isten tartja. És mögöttünk, még messzibb, halovány domb látszik, annak is fák vannak az oldalába szúrva, tetején ritkás kis erdő, fái közt fényes napvilág hasít átal. Barna pillangópár kerülgeti itt közel egymást, mint bokszolók. De jó nékik, pillangóknak, jegenyéknek, nyírfának, legelő tehénnek, nékik nem kell zsidónak lenni."

"Én olyan kíváncsi vagyok, olyan kíváncsi mindenre ezen a Földön, olyan őrültmód kívánok látni, hallani és tudni világot, életet; én még az akasztásomra is kíváncsi lennék, még akkor se kapnám be a mérget, ha avval elkerülném, hogy a gázkamrába toszigáljanak."

"Igen, ez a legnagyobb szenvedés, ez, amit az ember intelligenciájára mértek. Ezt a sűrű butaságot nyelni, ezt a mocsok ködöt színi levegő helyett, a hazugságot, a butítást, a butaságot. Tűrni tehetetlenül, hogy hogy züllesztik ennek a tehetséges országnak az elméit, hogy sorvasztják itt el az értelmet, a humort, a szellemet. Mikor heverjük ki azt a kárt, amit ennek a nemzetnek a fejében és a lelkében tettek. Van különben valami magyarázat arra nézve, hogy hogy hihet el értelmesebb ember is ilyen vad szamárságokat. Kíván a zsidóról minden csúnyát hinni, igazolni szeretné a gyűlöletét, és a lekiismeretét elaltatni, mikor elragadja az állást, a boltot, a földet a zsidótól."